Le Courrier (Hírek) - Une fenetre ouverte sur le monde (Nyitott ablak a világra)

Le Courrier  (Hírek) - Une fenetre ouverte sur le monde (Nyitott ablak a világra)

Mi történik a képfelületeken?

Találkoztam egy idősebb hölggyel. Hosszabban beszélgettünk. Tudtam, hogy szokása félretenni tárgyakat, dolgokat, tulajdonképpen mindenfélét gyűjtögetni. Abban a bizonyos házban, ahol lakik, egy új tűzrendészeti szabály miatt, ki kellett ürítenie a padlást és ez mindenféle nehézségbe ütköző, szomorú feladat elé állította őt. Amikor megkérdeztem miket készített éppen elő kidobásra, egy köteg folyóiratot nyomott a kezembe, a Le Courrier 1973-74-75-ös lapszámai voltak.

Szép papírra nyomtatva, kizárólag fekete-fehér fotókat tartalmaztak az újságok. A cikkek olvasása közben megint felerősödött bennem az az érzés, hogy mekkorát változott az elmúlt évtizedekben az újságírás, a tényleges információk átadásának igénye, igényessége! Tetszett a látott fotóanyag, a hozzájuk tartozó szöveggel és a hozzátapadt láthatatlan történettel együtt. Amúgy is szeretem a láthatatlan történeteket… szerintem fontosak, meghatározóak, éppannyira lényeges alakító tényezői egy műtárgynak, mint a látott, érzékeinkkel befogadható összetevők. Napokig nagy élvezettel olvastam például a Monhenjo-Daro – számomra eddig ismeretlen- kultúráról, a tudós-polihisztor Al-Biruniról, a Jiri Kolár- féle Botticelli Vénusz születéséről, az iráni kalligráfiát újra gondoló Zenderoudiről… Lassan kialakult bennem, hogy ez a társaság miképp találkozik Hans Memling Betsabeé a fürdőben, illetve Quentin Matsys Bankár és felesége képével, a Norvégiában spirálformába rendeződő rénszarvasokkal és hogyan teremtenek egymással kapcsolatot a tussal festett környezetben.

Az újságokból kiválasztott fotókat, tussal festett, natúr lenvásznon képzeltem el. Néhány évtizeddel korábban még számos lenfonó, lenvásznakat készítő gyár volt Magyarországon, az általam használt gyönyörű, egyenletes és sűrű szövésű vászon az utolsó darabja egy régebben beszerzett nagyobb tekercsnek. Ez a gyönyörű színű és felületű anyag a legrégebbi időktől kísérte az embert, mindennapi használati eszközeink, ruhák készültek belőle. Azonban mára alig-alig fellelhető, kikopott az életünkből, elsodorták a technikai újítások. A keletkezett sorozat visszatérő elemei az örvénylő motívumok. Festett pauszpapírra készültek linómetszéssel ezek a hol tojás-, hol gömbszerű vagy éppen egy hosszúkás formába rendeződő, dupla örvénylésre emlékeztető felületek. Ebben a visszafogott, natúr színvilágban a kollázsok létrejöttekor talán valamiféle történeteket látunk. Az eredeti összefüggésrendszerek átrendeződtek, minden részletnek az eredeti közegből való kilépés és új helyzetbe kerülés következtében más lett a jelentése. Ez persze a kollázs természetéből adódóan történik. A ’jelentés’ szó is mást takar, egy cikket kísérő fotó esetében, illetve amikor ugyanez a fotó a szövegről leválasztva új környezetbe kerül. Amikor az új viszonyokba, érvényességekbe rendeződő fotókat, fotórészleteket nézzük, akkor egyedi alkotás részeiként jelennek meg azok a felületek, amelyeket ötven évvel ezelőtt még több százezer példányban nyomtattak ki. A fotó műfajával kapcsolatban az egyediség, amúgy is sokat vitatott, összetett kérdés, ebben az esetben azonban az elkészült képen tényleg egyedivé vált a felhasznált fotó.  A kollázs műfajának sok esetben része valamilyen mértékű szürrealisztikus érzés. Ez a felhasznált képek szubjektív társításából és a dekódolás lehetetlenségéből is adódik. Jelenlegi életünkre, a körülöttünk kibontakozó folyamatokra ez utóbbi állítás teljes mértékben igaz.

A felhasznált újságokban ötven évvel ezelőtt leírt szavak, mondatok jelentése mára árnyalódott, átalakult, pedig szándékosan nem változtattam rajtuk semmit.

Nem tudom mikor „törött el a minden Egész”, de érezzük, hogy távolodunk ettől a pillanattól, haladunk elfele az időben. Lassan mindenhol törmelék, töredékesség vesz minket körül, de a romokból is mindig lehet valamit építeni. A kollázs technikával létrehozott képfelületek számomra egyféle rendbetételt, rendrakást, rendépítést és egy intenzív időbe bele lépést is jelentenek. Munka közben erős kapcsolatom alakul ki azokkal a korszakokkal, melyekről eredetileg szóltak a képek, az engem körülvevő jelen idővel való folyamatos keveredés állandó érzése társul a kollázsok elkészítéséhez. Az alkotó folyamat része a megőrzés, képmentés is.

Nem tudom szükséges-e valamiféle végső tanulságot levonni. Ha kísérletet tennék ilyesmire, akkor az hangozhatna így is: Építsük meg saját világunkat, valóságunkat a még meglévő elemek, tárgyak tiszteletben tartásával, a biztos pontok megragadásával.