A pápai zsinagóga-Múlt és jelen

Egy rendkívül érdekes zsinagógát találtam Pápán.  Az itt élő zsidó közösség 1844-ben a neoreneszánsz stílust választotta az épület külső megjelenéséhez.  A zsinagóga mérete  ezekkel a stílusjegyekkel és a hozzá tapadt történelmi eseményekkel  -  befeszülve a környező házak közé -  megdöbbentő látványt nyújt a városban. Mikor beléptem, percekig semmit sem láttam, csak a hatalmas, hűvös tér vett körül.  Az ablakokat fedő, beszakadt vásznak résein beszűrődő fényben lassan jelentek meg az enyészet által szinte "feloldott" falak.  Az épület egy tökéletes történelmi lenyomat, hiteles emlékmű a jelenlegi formájában. Repülő galambok a belső térben, teleírt falak, a targoncák füstjének nyomai…A festmények többsége ezt a mai állapotot jeleníti meg. Három kép viszont azt a várakozással teli ürességet idézi fel, amikor még használta a mindennapjaiban az épületet a  zsinagógát létrehozó közösség. Kétféle üresség - kétféle csend. Hogyan lehet megjeleníteni az ürességet? Hányféle üresség van egyáltalán? Fontos volt számomra az is, hogy a hatalmas belső teret megidéző képekhez kapcsolódjon néhány kisebb, bensőséges hangulatú csendélet, melyek a péntek esti, vacsora utáni hangulatot adják vissza. A képsorozattal „csak” emlékezni szeretnék. Néha ez nem is tűnik könnyűnek, pedig erre az alapra bármit lehet építeni.                                                        

Körösvölgyi Zoltán, Zoltai Bea „Hiány és jelenlét: a Pápai Zsinagóga” című kiállításának megnyitójára – Pannonia Reformata, Pápa, 2019. április 13. –

A kiállítás-megnyitó próbára tévő műfaj: illúzió azt vélni, szavakkal megfejthető, visszaadható mindaz, ami alapvetően nem a beszéd, hanem a festészet nyelvén fogalmazódott meg. Csábító gondolat lenne megfejtést kínálni arra, „mit gondolhatott a művész, amikor ezeket a képeket festette”, narratívákat teremteni a nem feltétlenül narratívák mentén született alkotásokhoz. Könnyű megoldást kínálna az életút méltatása, a több évtizedes személyes ismeretség felemlegetése is. Zoltai Bea „Hiány és jelenlét: a Pápai Zsinagóga” című kiállítása azonban ennél többet érdemel.

A bemutatott hatvanhét festmény, valamint azok összessége, azaz maga a kiállítás kapcsán az annak címében foglaltakon – a hiányon, a jelenléten és a Pápai Zsinagógán – túl három fogalomról szeretnék szólni:a térről, a tapasztalásról és az emlékezésről.

Kezdjük a térrel!

„Holnap újhold lesz, és kérdezősködni fognak utánad, mert a helyed üres lesz.” Sámuel első könyvének huszadik részében olvassuk ezt: akkor mondja Jónatán a barátjának, Dávidnak, amikor védeni akarja Saul elől, az életét megóvni.

E kiállításon üres tereket látunk: a Pápai Zsinagógáét egykor és most – a templom fényes, beragyogott terét az ünnep előtt, ahová még nem érkeztek meg, az otthon terét, a belső szobát, ahonnan az ünnep után éppen elmentek, és a romlás virágaival ékes templomteret, ami üres, ahonnan egyszerre hiányoznak azok, akik megépítették, lakták, és ahol paradox módon éppen a hiányukkal, az emlékükkel vannak jelen.

Mi pedig, – bár az újholdon egy héttel túl járunk, – kérdezősködünk: Mi ez a hely? Hogy kerül ez most elő? Mit keres a Pápai Zsinagóga, mit keresnek festett képek a református Ótemplom kiállítóterében – és mit keresünk mi itt?

Jó, ha kérdéseink vannak.

Jó, ha kérdéseink lesznek – a festmények, a kiállítás megtekintését követően.

Mark Oakley, a londoni Szent Pál-székesegyház kanonokja egy interjúban azt mondta: „A jó művészet, éppúgy, mint a jó vallás, inkább megkérdőjelezi válaszainkat, mintsem megválaszolja kérdéseinket.”

Zoltai Bea pedig jó művész.

Bár a festményeit joggal láthatjuk szépnek, – hiszen azok –, nem szándéka gyönyörködtetni. Ő sem gyönyörködik bennük elsősorban, és nekünk sem az ecsetkezelés szépségét, a textúra és a faktúra izgalmát vagy éppen a kolorit gazdagságát érdemes figyelnünk, még ha a ragyogó sárgák, az örvénylő sötétlilák, a reménységet keltő halványkékek, a szemet kápráztató bíborszínek arra is csábítanak. A művészet nem szórakoztatás – és nem szórakozás, az alkotónak sem. Egy jó festmény, és ebből van itt számos, amellett, hogy egyrészről lélegzetelállítóan szép, egyszerre kétségbeejtő is, – művésznek és nézőnek egyaránt.

Visky András író, drámaíró, dramaturg, színházteoretikus írja: „a valódi műalkotás nem egy bálvány alkotására tör, hanem ellenkezőleg, rámutat a bálványra, mindarra, ami megfoszt saját életünk valóságától, és a maga szelíd eszközeivel leleplezi azt. A valódi műalkotás önmagára is mint lehetséges bálványra mutat rá: nemcsak a világ, az emberi viszonyok, a társadalmi berendezkedés álságosságáról rántja le a leplet, hanem önmagáról is. A valódi műalkotásban mindig fölismerhető az önmaga megszűnésének és megszüntetésének az akarata: elküld magától és az élet etikai kihívásai felé fordítja a tekintetünket. Gyönyörködtet, de fel is ébreszt és kiküld a városterekre észrevenni az otthontalanokat, a kitaszítottakat és megnyomorítottakat. Nem én vagyok a cél, mondja a műalkotás, én csak egy önismereti, önfelismerési esemény vagyok.”

Kezdjük hát el megkeresni saját magunkat ezekben a képekben!

A Prédikátort parafrazálva ideje van elcsendesednünk, hallgatnunk – és persze ideje van szólanunk, beszélnünk arról, amire ráébredtünk.

A második szó a hallgatás kapcsán: a tapasztalás.

Kognitív disszonanciának tűnhet festmények kapcsán a látással történő befogadás helyett a hallgatásra figyelmeztetnem. Pedig ez korántsem újkeletű elképzelés. Az amerikai művészettörténész, Daniel Siedell emlékeztet, hogy Luther Márton az, aki „teret nyit a modern művészetről való szabad és kreatív gondolkodásnak, nem állítva elvárásokat annak, hogy a művészetnek miként kellene kinéznie. Luther szerint nem az számít, amit látunk a festményekből, hanem amit hallunk belőlük, amint megéljük és érezzük az élet és a felebarátainkkal való feszült kapcsolatok szorítását. A festményekkel így szembesülünk: nem a tanteremben, hanem a lövészárokban.”

Helyben vagyunk: ez itt most – és a képeken – egy lövészárok. A semleges fogalmat jelölő és mennyiségi fogalomként fölbukkanó (templom- vagy kiállítási) tér konkrét minőségi valósággá, hellyé alakul, amely – ahogy a képeken, Fréderic Debuyst bencés szerzetes és építészetteoretikus szavait idézve – „sajátos és semmi mással fel nem cserélhető tulajdonságokkal rendelkezik.”

A hely, ahogyan azt a környezetpszichológia definiálja a tér speciális formája, ami elválaszthatatlan tőlünk emberektől, személyes tapasztalásunktól. „A helyek megtörténnek”, írja David Seamon amerikai környezetiviselkedés-kutató. A helyek között is megkülönböztetett a templom tere, a szent tér. „Egy hely akkor lesz szent, amikor az emberben a térre vonatkozóan megtörténik a váltás a kívüllét pozíciója helyett a belüllét pozíciójának átélésére” – írja Dúll Andrea környezet-pszichológus, majd hozzáteszi: „(a) lélektanilag kitüntetett helyek a szelf építőelemeivé, szerves részeivé válnak, az egyén/csoport rajtuk keresztül is meghatározza önmagát, és károsodásuk/elvesztésük gyászt eredményez.”

Ismerős érzés. Mindannyian megtapasztaljuk-megtapasztaltuk. Elvesztés, hiány, gyász. Elveszett Paradicsom. Hol van nagyszüleim hűvösvölgyi szobájának ismerős ablaka, nagyapám féltett rózsáival az ablak előtt? Hol van gyermekkorom szentendrei kertje, a barackfákkal és nagyanyám szilvásgombócának illatával? Hol vannak az ismerős helyek, tárgyak, helytapasztalatok?

A harmadik szó, amelyről beszélni szeretnék, az emlékezet.

Mi történik, ha nem a hely vész el, hanem a hely veszíti el az azt létrehozó, fenntartó embert, közösséget? Mi történik, ha a hely megmarad? Mit kezdünk vele? Mivel töltjük meg? Bútorraktárnak használjuk? Hegesztőműhelynek? Vagy hagyjuk üresen az emlékezés néma jeleként?

Komoróczy Géza hebraista, assziriológus, író, történész a kiállítás katalógusában az „égig érő ürességről”, az egyszerre megtapasztalható hiányról és jelenlétről szól. „Épületeket nem lehet deportálni” – írja. „Itt maradnak és elhagyatottan is emlékeztetnek.”

Az emlékezet, akár a jó művészet, fájdalmas, traumatikus, de határozottan építő, identitásképző. Emlékezni azonban csak arra tudunk, amit képesek vagyunk érzékelni, meglátni. És ebben, a dolgok meglátásában-láttatásában segíthet a művészet, a festészet. Ahogyan Chaim Potok, rabbi és szépíró ezt megírta az Asher Lev öröksége című könyvében, a rebbe szájába adva a szavakat: „Apám egyszer azt mondta, hogy Isten látása az nem olyan, mint az emberé. Az ember két pislogás között lát csupán. Nem tudja, hogy a pislogások idején milyen a világ. Darabokban, töredékekben látja a világot. Ám az Örökkévaló a töretlen, teljes világot látja. (…) egy művésznek is teljes egészként kell látnia a világot, valahogy meg kell tanulnia látni a pillantások alatt, muszáj ellátnia oda, ahol senki más nem láthat, látnia kell az összefüggéseket, a világ köztességeit. Még ha csúnyák és gonoszak is ezek az összefüggések, a művésznek akkor is meg kell tanulnia látni és megmutatni azokat.”

Nekünk pedig feladatunk elgondolkodnunk, emlékeznünk. Hálás vagyok Zoltai Beának ezekért a képekért, ezért a kiállításért – éppen úgy, mint a makacs hátfájásért, amit e kiállítás szerdai installálása óta cipelek. Emlékeztet: volt és van min elgondolkodnom e képeket nézve, e képeket hallgatva.

Tekintsünk úgy e kiállításra, mint ünnepi pillanatra! Amikor felfénylik, láthatóvá és hallhatóvá válik a jelentés. Amikor még éppen meg tudjuk ragadni, saját emlékeinket előhívni, vagy az e képekkel felidézettet saját emlékeinkké konvertálni. Amikor elgondolkodhatunk a helyről, a tapasztalásról, az emlékezésről.