Martos Gábor

„Tudják, hol lakom.
Ha akarják, benéznek az ablakon.
Nem tudom, hol laknak.
Tudom, hol lakom.
Ha akarom, kinézek az ablakon.”

Hölgyeim és Uraim, egy már több mint tíz éve, fájdalmasan fiatalon elhunyt – és praktikusan azóta nagyjából el is feledett – erdélyi költő, Palotás Dezső Földszinti dialektika című versét hallották (megengedem, nem feltétlenül művészi tolmácsolásban...); két ok miatt is. Az egyik, hogy Palotás Dezső, hogy úgy mondjam: eredetileg, vagyis hogy mielőtt inkább költő, majd még később még inkább prózaíró lett volna, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett grafikus volt: éveken át dolgozott rajztanárként különböző iskolákban, előbb Romániában, majd Magyarországon, kiállításai voltak, rajzai mindenféle lapokban jelentek meg.

A másik ok azonban, vagyis ami legalábbis bennem látszólag elegendő okot képezett, hogy ennek a kiállításnak a megnyitóját pont Palotásnak ezekkel a soraival vezessem be, az éppen hogy ez a kiállítás, éppen hogy az itt látható Zoltai Bea-képek, egészen pontosan a festőnőnek egy bizonyos képei, konkrétan a Kinn-benn című nagyobb sorozatának a Kitekintés című munkái; itt is látható belőlük néhány, ezek azok a, hát mondjuk talán úgy, az írásban még idézőjelet is teszek a szóra: „függönyösek”. Amiken fizikailag azok a szépen-furcsán, függőlegesen sávozott, kékes-szürkés pasztelles színfoltok vannak, amiket, ha szerencsések vagyunk, a szemünk és az agyunk valamiféle ablakok ellenfényben játszó, vékony, lenge függönyeinek hullámzásával-fénytörésével tud azonosítani.

Merthogy Zoltai, ahogyan Palotás is, ha akar – és Zoltai Bea szemmel láthatóan gyakran és szívesen akar – kitekint az ablakain, mindenféle ablakokon, legyenek azok adott esetben konkrétan bárhol is, és a lágyan lebbenő függönyök résén, a finoman áttetsző tüllökön keresztültekintve nézi a világot: Kilátás a parkra – mondja egyik képének a címe; Kint tavasz lehet – mondja egy másiké, és tényleg úgy lehet, hiszen a kinti színek-fények egészen harsogó zöldre festik éppen a függönyét; máskor, ahogy a képcím is mondja, Talán esik – merthogy a tüllök borús szomorú-szürkébe hajlanak... A (megint képcímeket, egy egész sorozatéit mondom) Kitekintés során néha mintha zöldellő lombokat vélhetnénk sejleni a függönyök mögött, máskor mintha egy későnyári naplemente színezné lángoló vörösre ugyanazt a textíliát, megint máskor mintha valami éles árnyék vetülne kintről hullámozva a fodrokat vető lágy anyagra. De mindig ablak van, függöny van, és főleg kilátás, kitekintés, kinézés van – legalábbis ezeken a képeken.

Mert máskor, más képeken meg már nemcsak kinézés van, bentről, a függöny mögül, azon át, hanem, mondjam úgy, kimenés, ki, az ablakon-falakon túli kintbe („kinn”-be, ahogyan Zoltai Bea két n-nel írja), a világba, hol csak ide egy erdőbe, fák közé, meglátni a göcsörtös törzsek között a földből épphogy kibújt első hóvirágokat, máskor egy kicsit messzebbre, mondjuk Lyonba, vagy éppen, mint itt, ezen a képen, Siracusába, nota bene: oda is azért, hogy meglássuk, hogy milyen (persze megint képcímet mondok:) A napfény színe. Hát igen: alighanem ilyen; ilyen is... Mint ahogyan egyébként Lyonban (az ilyen című képeken) is egy napfény által megvilágított kapu éles fény-árnyék kontrasztjaiban gyönyörködhetünk; bár ezt most itt Önök kénytelenek csak elhinni nekem, mert a két Lyon-kép most nem került ide, ezekre a falakra, mint ahogyan nincsenek itt más olyan Zoltai-művek sem, mint a korai figurális-realista, vagy inkább csak „realistább” aktok, portrék, csendéletek, a Születés-sorozat nonfiguratív-absztrakt színfoltjai, a Balassi Bálint emlékének szentelt, az esztergomi Duna-parton talált igazi reneszánsz cserépdarabokkal applikált munkák, vagy a legújabb Danaé-diptichon homokkal és aranyfüsttel megdolgozott két vászna. És nincsenek itt – legyen szabad ennyit személyeskednem: nekem legnagyobb sajnálatomra – egyik kedvencemnek, a firenzei quattrocento egyik legnagyobbjának, Paolo Ucellónak az 1432-ben a firenzei és a sienai seregek között lezajlott San Romano-i ütközetről festett hatalmas csataképeinek a Zoltai Bea által újragondolt parafrázisai, a mozgalmas pannókból hol csak a furcsa hieroglifákként a csillogó lószerszámokat, hol csak egy zászlót, hol egy nyerget megmutató részletei.

Na de ne arról beszéljek, ami nincs itt (bár mindez azért legalább szóban mégiscsak jelzi Zoltai Bea művészetének – nem csak a koloritokra értett – sokszínűségét); térjünk vissza ahhoz, ami itt van, meg ahonnan elindultunk: a mindenféle világokra nyíló ablakokhoz. Hölgyeim és Uraim, én nem tudom, Zoltai Bea hol lakik; ha akarnék, sem tudok benézni az ablakán... De nagyon örülök neki, hogy ő ennyire gyakran kinéz rajta. És még jobban örülök, hogy olyankor rendre meg is festi, amit  hol a függöny által homályosan, hol meg a függönyökön túl, színről színre lát. Köszönöm szépen (neki); köszönöm szépen (önöknek).