El-Hassan Róza

2016. április, BALKON

A vászonra festett képeken egy elhagyatott zsinagóga nagy, sötét belső tere dereng, egy kiüresítettépítészeti tér, a közösség emléke és a hiányának gyásza.  A vásznak  hagyományos olajkép méretűek,  egy emberi élettérbe illenek, bensőségesek.  Vagyis az alkotások mérete, festészeti minősége a polgári kultúra folyamatosságát tükrözi. 

A festő minden képében belső harmóniát teremt az ábrázolt téma ellenére, így a nézőnek is megnyugtató erőt közvetít.

Sok olyan kiállítást láttam már, mely a közösség és az egyén tragédiájával vagy traumájával foglalkozott, de mintha elfelejtettük volna a művészet természetességét, valódi mivoltát!

Zoltai Bea képei az elhagyatott pápai zsinagógáról, szomorúságukban is képesek vígaszt nyújtani és utat nyitni a lélek megnyugvása felé. Festményei szinte összeforrnak a zenével, a sötét színek a mély hangok, köztük fény: sárga, okker a magas hangok. A sötét tónusok ellenére is a képek áttetszően derengenek, a lazúros festészeti  technika érezteti a tér levegőjét. 

Könnyed festőiséggel jön létre a női karzat építészeti mintázata, szinte a majdnem semmivel jeleníti meg: pár apró gesztus és ecsetnyom a vásznon és máris jelen van a karzat teljes építészeti komplexitásában.  Nagyon magas szintű festészeti tudás kell ahhoz, hogy néhány véletlenszerűnek tűnő ecsetnyom és csurgatás a vásznon ilyen természetesen alkosson meg egy látványt, egy teret.  A könnyedség annak a balettáncosnak az előadásához hasonlítható, aki megengedheti magának, hogy a legnehezebb gyakorlatok se tűnjenek nehéznek, sőt a “hibákból”, pacákból és csurgatásokból is tökéletes egész álljon össze.


Nagyszabású elhagyatott történelmi tereket  Anselm Kiefer ábrázolt a huszadik században, sötét tónusú festészeti eszközeivel.

Kiefer, a nagy német festő, a nyolcvanas évek erőteljes új festészet irányzatából indult, amikor Zoltai Bea egyetemi évei alatt alkotott. Bea képei azonban közelebb állnak a festészethez.  Kiefer sokszor nagyméretű installációkat hozott létre és nála a felhasznált anyagok erőteljesen önmaguk maradnak:  sokszor földdel és sárral fest, vastag, agyagos rétegeket visz fel a képre,  a második világháború utáni civilizáció nagy, romos és  elhagyatott tereit illetve a civilizáció előtti vagy a civilizáció hanyatlását követő természet metafóráját hozza létre alkotásaiban[1].

Kissé önkényesen ragadok ki egy másik példát híres modern politikai művek közül, melyek az exoduszról szólnak: Yael Bartana által kezdeményezett JRMiP Jewish Renaissance Movement művészcsoport a huszadik század történelmére és jelenkori hatásaira reflektál. Kortárs művészeti intézményekben talán a legtöbbet bemutatott politikai mű volt 2008-as keletkezését követő években [2]. Kizárólag politikai plakátokból, propaganda filmekből és írásokból, kiálltványokból álló komplex műalkotás, mely formailag egy provokatív kampány, egy a művészcsoport által lebegtetett terv, a zsidóság visszatelepüléséről Európába, Lengyelországba. Kiefer és az JRMiP művészcsoport alkotásai monumentálisak, óriási múzeumi tereket igényelnek, a metafora szintjén történelmi, társadalmi eseménnyé és mindenek előtt vita tárgyává kívánnak válni.

Zoltai Bea képeinél az emberi léptéket, a festmények hagyományos méretét erénynek érzem. Az elhagyatott zsinagóga látogatása, a történelem személyes narratívává válik, nem több és nem kevesebb.
(A festő hallgat arról hogy így hagyná-e a zsinagógát, vagy restaurálná, és ha igen, akkor teljesen eltűntetné-e a hetven év történelmével terhelt üresség nyomait.)

Elmesél és megmutat. Nem provokál, inkább a legnehezebb helyzetben is belső lelki harmóniát teremt. Sok magyar és középeurópai festőnél és alkotónál érzem, hogy egy kb. 1x1 méteres táblaképen nagyon lényeges dolgokat tudnak megjeleníteni.

Zoltai Bea festményein egyaránt használ olajfestéket és vizes bázisú festék pigmenteket. Víz és olaj taszítják egymás.Két folyékony anyag, mely mozgásban van, de nem vegyül.A kép alkémiája a részletek vonzásában és taszításában kap mélységet és válik egy kozmosz képévé.

Ugyanannak a zsinagógának a belső terét festi meg sorozat szerűen többször, ahogyan ezt Monet tette, amikor a Reims-i katedrálist festette, más más napszakokban kívülről. Ez azonban egy bedeszkázott ablakú belső tér, gyakorlatilag változatlan és csendes, évtizedek óta elhagyatottan pusztul. Csak véletlenszerűen mozdul el néha egy-egy vászon az ablakok előtt, ha belekap a szél és enged be némi fényt. Zoltai Bea önkényesen lebontja festői képzeletében az óriási rozetta (rózsa ablak) elől a sötétítő, védő palánkokat – hiszen kintről szórakozásból huligánok kővel dobálják néha az üveg rózsát – és enged fényt a térbe.  Kozmikus festészetet valósít meg. A tér elemei, a karzat, a tóra tartó szekrény, a központi emelvény, mind egy harmónikus és misztikus fényforrás  köré rendeződnek, a festői gesztusok körülötte mozognak. Tehát a rózsa ablakból beáradó fény, központi motívum a képeken. Az erőteljes festmények és a belőlük átszűrődő zene kathartikus élménye, összekapcsolja a kozmikus harmóniát a nézővel és így számára belső nyugalmat teremt.


Végtelen labirintusba vezet minket az a kérdés, hogy ez a kathartikus  érték esztétikai, spirituális vagy politkai érték-e. Valószínűleg mind együtt, ezért érezhetjük, hogy a festészet univerzalitásának  ünnepét látjuk.

A kör, a rózsa és a mandala a keleti filozófiából származik és az emberi egység és koherencia iránti törekvését jelzi Jung és a legtöbb szerző szerint.  A meditáció és kontempláció formája, amikor időt szakítunk arra, hogy újra egységbe, harmóniába kerüljünk önmagunkkal.A kör és a rózsa szimbóluma, egymással összefonódva a zsidó és keresztény misztikában is benne vannak.

Sok szempontból írhatunk még  Zoltai Bea festmény sorozatáról, tekinthetünk úgy a képekre, mint non-figuratív kortárs gesztus festészetből eredő művekre,  elsősorban gesztusfestészetre, mely Jackson Pollocknál gyökeredzik az ötvenes évek óta[3]

Írhatunk a festményekről a magyar festészeti hagyományok szepontjából, különösen figyelembe véve a dunaparti plain-air festők színvilágát (pl.Ferenczy Károly), és témájukat, a fény rezgését a Dunakanyar felett  -  egy természeti jelenség, melyet a képeken felfedezni vélek.

Írhatunk róluk, mint történelmi rom építészetet ábrázoló és merengő festészetről  vagy mint a digitális kor posztmodern zenei transzcendentális képeiről.


(((A képek és a zene kapcsolatáról Zoltai Bea így ír:

A képek kb. másfélév alatt készültek el, festésük közben mindig ugyanazokat a zenéket hallgattam. (Bach-zongoraversenyek, Bruch és Mendelssohn hegedűversenyek, Handel-Messiah, Alexander Balanescu-Angels and Insects, Beethoven-zongoraszonáták, Tchaikovsky-hegedűverseny) Mennyiben alakítja a hallgatott zene a képeket? Megfogalmazható-e, visszakereshető-e ez utólag
Persze biztos, hogy nem szükségszerű vagy elvárás a pontos visszaolvashatóság…

Fontosnak tartom, hogy mindenki a saját területén valamely elképzelt optimális állapot felé tolja az együtt élő kultúrák, vallások, EMBEREK  életét. A kiállítás és a katalógus létrejötte is ezt a célt szolgálja reményeim szerint. )))

Minden műalkotásnál felmerül a kérdés, hogy szükségszerű-e a pontos visszaolvashatóság

Amennyiben politkai műról van szó, akkor igen - ez egy régi esztétikai problémakör, amivel sokat foglalkoztam.

Hiszen a politika egy igazságosabb társadalmi rend megteremtésére törekszik a káosszal és önkényel szemben. Ez volt annak az oka, hogy Hammurábi annak idején mezopotániában  kemény fekete gránitkőbe vésette a az emberiség történelmének első írott törvénykezését. Kőbe véste az alapvető morális elveket,  hogy ezeket jól véssék bele ez emberek is az emlékezetükbe.

Mindeközben a művészet évezredek óta a rejtéllyel - modernebb kifejezéssel: nyitott jelentésekkel operál és ezt így érezzük jónak.


Zoltai Bea képei nagyon aktuálisak, hiszen a politikai diszkurzus 2015-ben világszerte sok szempontból összeomlott, félünk a bizonytalanságtól és káosztól, konfliktusoktól és háborúktól. Zoltai Bea képeinek  kozmológiája a belső stabilitás megteremtésére törekszik, ebben segít nekünk olyan időkben, amikor számos korábbi társadalmi utópiáról bebizonyosodott, hogy nem hozza el a békét.


[1] Anselm Kiefer (born 8 March 1945) is a German painter and sculptor. He studied with Joseph Beuys and Peter Dreher during the 1970s. His works incorporate materials such as straw, ash, clay, lead, and shellac. The poems of Paul Celan have played a role in developing Kiefer's themes of German history and the horror of the Holocaust, as have the spiritual concepts of Kabbalah.

In his entire body of work, Kiefer argues with the past and addresses taboo and controversial issues from recent history. Themes from Nazi rule are particularly reflected in his work; for instance, the painting "Margarethe" (oil and straw on canvas) was inspired by Paul Celan's well-known poem "Todesfuge" ("Death Fugue").

His works are characterised by an unflinching willingness to confront his culture's dark past, and unrealised potential, in works that are often done on a large, confrontational scale well suited to the subjects. It is also characteristic of his work to find signatures and/or names of people of historical importance, legendary figures or historical places. All of these are encoded sigils through which Kiefer seeks to process the past; this has resulted in his work being linked with the movements New Symbolism and Neo–Expressionism. [2]Kiefer has lived and worked in France since 1992. Since 2008, he has lived and worked primarily in Paris[3] and in Alcácer do Sal, Portugal.[4] source: https://en.wikipedia.org/wiki/Anselm_Kiefer   2016 Január 6


[2] Yael Bartana, 1970 ben született , egyik  videója, “And Europe Will Be Stunned” , 2011-ben  a Velencei  Biennálé Lengyel Pavillonjában volt látható

[3] Jackson Pollock (Cody, USA, 1912. január 28. – East Hampton, USA, 1956. augusztus 11.) amerikai festőművész, az absztrakt expresszionizmus illetve tasizmus kiemelkedő alakja. Alkotói módszere az ún. action painting, ami azt jelentette, hogy műveit spontán, automatikus módon, a festék csurgatásával, fröcskölésével és kaparásával hozta létre. Tulajdonképpen a szürrealista automatikus írás módszerét fejlesztette tovább. Gyakran idegen anyagokat, darált üveget, homokot és mást kevert a festékbe, vagy szórt a képre, amivel vad, újszerű faktúrát teremtett.https://hu.wikipedia.org/wiki/Jackson_Pollock( 2016 Jan.6)   ------ feltevésem szerint nem véletlen, hogy ez a gesztusfestészet a második világháború után jött létre, és valójában elrugaszkodik szinte minden civilizációs mintától és tisztán indulati és véletlenszerű elemeket használ. Feltevésem szerint Jackson Pollocknál  és az ötvenes években alkotó japán Gutai csoportnál is civilizációkritikát és történelmi fordulópontot látunk.