Sárgolyók és lobogók

Hölgyeim és Uraim!

Könnyû dolga van a kiállítás megnyitójának, amikor a kiállító mûvész ilyen remek címet ad kiállításának: "sárgolyók és lobogók". Remek cím ez, és elsõsorban azért, mert miközben elmond valami fontosat az itt látható képekrõl, ezt a fontosat mégis talányosan mondja, inkább sejtet, semmint pontosan megjelöl. Hiszen elsõ kérdésünk éppen ez: valóban "sárgolyókat" látunk-e itt, és hol is vannak pontosan ezek a címben beígért "lobogók"? Így azután bõven marad tere a kiállítás megnyitójának, hogy eltöprengjen a címen, s megpróbálja a tisztelt egybegyûlteknek, és persze saját magának is, megmagyarázni a "sárgolyókat" és a "lobogókat". S éppen ettõl – hogy tudniillik megfelelõ iránymutatást kaptunk, ám egyetlen irányt sem tettek kötelezõvé képzeletünk és értelmünk számára – könnyû a dolgunk.

Persze amirõl el kell töprengenünk, egyáltalán nem könnyû dolog. Két nagyon is ellentétes, egymástól nagyon is különbözõ fogalom kerül egymás mellé ebben a címben. Hiszen a "sárgolyó" szó, magának a Földnek, életünk fizikai és biológiai színterének ez a metaforája, a Természetet jelöli, azaz mindazt, ami az ember elõtt, tõle függetlenül adott, illetve mindazt, ami az emberben születése révén eleve adott, mindaz, ami benne zoológiai, amirõl nem tehet és amire nincs alakító befolyással. A "lobogó" viszont olyan tárgy, amely a természetben nem létezik, ember alkotta dolog, haszna és használata is kizárólag az emberi világ keretein belül van. A "lobogó", szemben a "sárgolyóval" nem keletkezik, nem születik, nem alakul ki; a "lobogót" csinálják, azaz mesterségesen hozzák létre. Mûvi dolog, mû-tárgy, a természettel szembeni mûviség világának a jelképe, ezen a világon kívül – Kosztolányi versének, a Zászló-nak a szavaival – "csak bot és vászon". Azaz egy másik fontos összefüggésben is különbözik a "sárgolyótól": a "sárgolyó" van, létében önmagával azonos dolog, a "lobogó" viszont – bár botként és vászonként szintén megvan a maga tárgyi léte – lobogóvá azáltal lesz, hogy jelent: léte avval azonos, hogy valami rajta kívüli dologra utal, valami más helyett áll. Azaz jelkép, léte tehát szimbolikus; mégpedig kétszeresen is mûvi, hiszen lényege a maga mû-tárgyi létén is kívül esik.

Tehát Természet és Mûvészet, Natura és Kultúra nagy ellentéteihez kalauzol a kiállítás címe, a tárgyi és a jelképi létezést, az általában vett Világot és a sajátosan emberi létformát állítja szembe egymással. S ha most a kiállított képekre pillantunk, látjuk, hogy ezt a szembeállítást már elrendezésük is példázza: két nagy csoportra oszlanak, "sárgolyó"-képekre és "lobogó"-képekre.

Az elõbbiek az emberin és a mûvin kívüli világban indulnak felfedezõútra. A születés és keletkezés folyamatait mutatják, örvényléseket és viharokat, illetve a születés és keletkezés utáni megnyugvást, ahogy a változásnak ezek az elementáris folyamatai végül tárgyakká szelídülnek. A képek módszere egyszerre absztrakt és konkrét. Absztrakt, sõt absztrakt expresszionista a dinamikájuk, miközben nem zárják el a konkrét értelmezés lehetõségét, a figuratív és naturalista azonosítást sem. Igaz, igen tartalmasan bizonytalanságban is hagyják az ilyesféle azonosításokkal próbálkozó nézõt, hiszen végül is eldönthetetlen marad, hogy mit látunk: a "külsõ" természetnek a drámai térképét, földrészek rajzát a földgolyón, vagy épp ellenkezõleg, a "belsõ", biológiai természet mikroszkopikus tájain járunk, sejtmagokra, embriókra és hasonlókra nyílik tekintetünk. Sajátosan nem természetelvû természetfestészet a képeknek ez a csoportja, nyers, elemi faktúrájuk, hûvös színviláguk, vizuális csendjük-némaságuk is jelentést hordoz: bennük és velük a természet, az emberen kívüli világ közönyével és kegyetlen öntörvényûségével is bátran szembenéz alkotójuk. Egyetlen líraibb pillanat akad a képek között, az egyetlen pasztellkép, a maga világosabb és melegebb színeivel: Zöld csönd a címe, s a rajta látható két szelíden örvénylõ gömb (két ikerbolygó vagy két sejtmag talán?) megbocsátóbb és emberibb arcú természetet sejtet. Drámai különbséget élünk át, amikor a "sárgolyó"-képek közül a "lobogó"-képek közé lépünk. A látvány középpontjában egy triptichon áll, három hatalmas festmény. Képfelületük legnagyobb része üres, a kisebbik részen pedig monokróm, bár a szemlélés szögének változásával más és más árnyalatot kapó aranyszínû absztrakt alakzatok, furcsa, sejtelmesen játékos, valamelyest kalligráfiákra és ideogrammákra emlékeztetõ jelek láthatók. Absztrakt, teljességgel mûvi alkotások, természeti vagy emberi megfejtésük nincsen, önmagukon és önmaguk mû-voltán kívül nem utalnak semmire, éppen következetes elzárkózásukkal hatnak.

De összességükben nagyon is túlmutatnak önmagukon, valami más helyett állnak, azaz jelentenek. Ezek a képek ugyanis egy sajátosan mûvi és mûvészeti beavatkozás eredményei, Zoltai Bea ezeken a vásznakon egy reneszánsz-kori képsorozat, Paolo Ucellónak A San Romano-i csata címû triptichonjának az újrafestését-átfestését végzi el. Az ilyen kétszeresen sõt többszörösen is mûvi eljárás, ahol a mûalkotás tárgya és kiindulópontja maga is mûalkotás, ahol a festmény magával a festészettel, önmaga elõtörténetével és létrejöttének, illetve hatásának a kérdéskörével foglalkozik, maga sem elõzmények nélkül való, hirtelenjében Picassóra, Francis Baconra vagy George Hamiltonra gondolhatunk, akik mindannyian újrafestettek-átfestettek ismert és kanonizált festményeket. De Zoltai Bea módszere különbözik az övükétõl, ugyanis õ az átfestés-újrafestést radikálisan negatív módon értelmezi: elvételként, kioltásként, törlésként. Ugyanis a három hatalmas képen – méretük egyébként pontosan egyezik az eredeti Ucello-képek méretével – kizárólag azokat a képelemeket festi újra – vagyis hát hagyja békén –, amelyek a firenzei mester képein eredetileg aranyszínûek voltak – azaz megmarad minden, ami arany, azaz – az arany jelképisége révén – mindaz, ami romolhatatlan és örökkévaló.

Azaz az érzéki és festõien hatásos végeredményt egy eredendõen intellektuális és analitikus beavatkozás hozta létre, s ugyanennek az analízisnek a részei a kisebb képek, amelyek az Ucello-triptichonon megjelenõ zászlókat-lobogókat metszik ki az eredeti képbõl, hogy külön is megvizsgálhassák "lobogó"-voltukat, azaz mûvi-mûvészeti létüket, tárgyiatlan jelképiségüket és nagyonis tárgyias koloritjukat-ornamentikájukat.

Amivel alkotójuk, Zoltai Bea tehetségét és ennek a tehetségnek vagy érzékenységének a jellegét is példázzák, illetõleg jelképezik. Olyan érzékenység ez, amely intellektuális merészséggel párosul, olyan tehetség, amelyben szétválaszthatatlan a primer élményközvetítés képessége és a reflektáltan analitikus tudatosság, a Natura és a Kultúra; sõt, olyan érzékenység, amely éppen avval bizonyítja e kettõ szétválaszthatatlanságát, hogy egy nagyszerû kiállítás erejéig képes szétválasztani, egymással termékenyen szembeállítani és külön-külön felmutatni a kettõt.