Hölgyeim és Uraim,

engedjék meg nekem, hogy egy nagyon személyes múzeumi élményemmel kezdjem. Mostanában többször volt szerencsém a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában járni; tudják, ez a terem a Schikedanz-épület Dózsa György úti szárnyának az a hátsó része, amelyik hetven éve, hosszabb ideje van elzárva a nagyközönség elől, mint amennyi ideig a múzeum átadásától a második világháborúban elszenvedett sérülései miatti bezárásáig egyáltalán látni lehetett: az ostrom alatt bombatalálatot kapott, 1945-ben éppen csak kijavított tetején azóta is befolyt az esővíz, a falakról mállanak a román kori templomokat idéző százhúsz éves freskók, porladnak a gipszből mintázott oszlopfő-másolatok, töredeznek a téglák, a kődíszek, össze-vissza vannak repedezve a padló kőlapjai… De aki belép oda, azt ebben az állapotában is megérinti az egykori pompás térnek a pusztulásban is megérezhető egykori szépsége, a romlás monumentális fenségessége.

Zoltai Beát ugyanez a pusztulás-szépség máshol fogta meg: egy hasonló állapotú magyarországi zsinagógában; nota bene: egyben a sok hasonló állapotú hazai zsinagógák közül.

De erről majd még később, most hadd térjek vissza még egy percre a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokába. Az egyik legutóbbi ottjártamkor abban a különleges megtiszteltetésben is részem lehetett, hogy másokkal együtt én is fogadhattam-kísérhettem ebben a térben a kilencvenhat éves Garas Klárát. A múzeum 1964 és 1984 között volt főigazgatója 1945 elején pontosan ebben a beszakadt tetejű, behavazott padlójú kiállítási csarnokban kezdte meg diplomás művészettörténészként idekerült múzeumi gyakornokként a munkáját az intézményben: az első feladata a csarnokban heverő lódög kihúzása volt az utcára, majd – egy akkori fotó tanúsága szerint télikabátban, sállal átkötött fejjel – seprűt ragadva kezdett neki az akkor legfontosabb múzeumi munkának, a sérült tetőn át behullott hó eltakarításának. Garas Klára ma is pontosan meg tudta mutatni, hol feküdt a csarnokban a lótetem, és meghatottan-boldogan nézte a már felújításra kiürített hatalmas teret, amelyet negyven éves múzeumi munkássága alatt ő sem láthatott soha így, üresen, hiszen azt a háború óta egészen a legutóbbi időkig bepolcolva raktárnak használták.

Mint ahogyan a háború után sokáig ugyancsak raktárnak, bútorraktárnak használták a pápai zsinagóga szintén romos, de úgyszintén romlásában, pusztulásában is lenyűgöző belső terét, amelyet, miután megszűnt raktárnak is lenni, ugyancsak nem sokan láthattak. Zoltai Bea látta, megláthatta – és azonnal elvarázsolta az elmúlásában-elmállásában is monumentális üres tér, az omladozásukban is fenségességet sugárzó többemeletnyi falak, a karzatok boltíveit tartó oszlopok ritmusa, a kitöredezett üvegű, bedeszkázott rózsaablak résein beeső éles fénysugarak, az egykori pompának a végső szétporladással még dacoló nyomai. Ebből a „rom-élményből” született meg ez az itt és most először a közönség elé hozott, legújabb festmény-sorozata. Egy újabb Zoltai-képsorozat, amelynek vásznain élesen vibrálnak a fehérek és a feketék kontrasztjai, füstszerűen folynak egymásba a legkülönfélébb árnyalatú szürkék, világítanak a kékek, ömlenek el a sárgák, derengenek fel a vörösek, kavarognak a lilák, hogy aztán ezekből gondosan kevert színfoltokból kialakuljanak az építészeti elemek: a lazán odavetett szürkékből oszlopfőfaragványok, a kemény kontúrú fehérekből mózesi kőtáblák, a sűrű feketékből sötétbe boruló boltívek, a kékekből héber aranybetűs freskótöredékek legyenek. Persze nem „egy az egyben”, hiszen Zoltai Bea nem hiperrealista festő, nem a látvány minél pontosabb, fotószerű visszaadására törekszik, hanem a pusztuló szakrális tér benne kiváltott érzetét igyekszik átadni-visszaadni a nézőnek. Így lesznek pókláb-finomságú ecsetnyomaiból indázó karzatkorlátok, kavargó színeiből a rózsaablakon beáradó fénynek a nézőt is szinte magába szippantó örvénye, fehéreiből-szürkéiből hol sima falsíkok, hogy plasztikus kőfaragványok felidézői. Ráadásul a képek alkotója nem is akarja elrejteni (persze miért is akarna ilyet egy festő…?), hogy ezek itt a szó szoros értelmében vett kép-mások, festett képek: az egyiken a látszólag megrepedt emeleti párkányzatot alaposabban szemügyre véve megláthatjuk, hogy valójában a boltív sötétjét adó fekete festék véletlenszerű, esetleges megfolyása rajzolja ki a fehér-szürke-rózsaszín felületen a térhatást keltő „falrepedést”; ha úgy tetszik, a – persze nyilván tudatos, vagy legalábbis tudatosan úgy hagyott – festői „rontás” képezi le és egyben idézi meg a nézőben a funkcióját vesztett épület valóságos romlását.

És még valamit…
Én az előbb itt a még ma is részben romos Szépművészeti Múzeumról beszéltem, de mindannyian tudjuk, hogy amikor az az épület olyan súlyosan megrongálódott, akkor a magyarországi zsinagógák, ha nem tűnik blaszfémiának így fogalmazni, még sokkal rosszabbul jártak: a múzeumból – persze ezt is idézőjelben kell értenünk – „csak” a műtárgyak egy része tűnt el, a zsinagógákból azonban az oda addig imádkozni járó emberek, a magyarországi zsidó közösségek nagyobb része. Konkrét számokkal mondva: Magyarországnak az 1941-es népszámlálás adatai szerint 401 ezer izraelita lakosa volt – a háború utáni első, 1949-es népszámlálási adatok szerint ebből addigra kevesebb mint 134 ezren maradtak. Az ezeken a festményeken látható pápai például a Dunántúl egyik legnépesebb zsidó közösségének imaháza, Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógája volt. Az 1700-as évek közepétől kezdve – élve az Esterházyak menlevelével – 2700 zsidó lakott a városban; számuk az akkori lakosság húsz százalékát tette ki. A jelentős létszámú közösség új, ezeken a képeken is látható imaházát kereken száz évvel később, 1846-ban szentelték fel. Újabb kereken száz év elteltével, 1944. június 1-jétől pedig éppen itt, a zsinagóga környéki utcákban alakították ki a pápai gettót, ahonnan június 30. és július 3. között több mint háromezer embert szállítottak marhavagonokban Auschwitzba. Közülük alig pár százan élték csak túl a haláltábort, később a hazatértek közül is sokan elhagyták az országot; ma alig néhány zsidó család él a városban.

A bezárt Szépművészeti Múzeumban már folyik a felújítás, a tervek szerint 2018 tavaszán eredeti pompájában fogjuk tudni megcsodálni a Román Csarnokot – a pápai zsinagóga sok éve üresen áll, egyre csak pusztul... És ennek a fájdalmas pusztulásnak, talán mondhatjuk így, jelenleg éppen egyedül csak Zoltai Bea festménysorozata tart ellen: hiszen amíg ezek a képek még mai szétmállásában is őrzik az egykor élő, nyüzsgő, életteli zsinagóga emlékét, addig élni tud a remény, hogy egyszer talán felhangozhat még ezek között a falak között megint a Mózes V. könyve 6. fejezetének 4–10. versében megírt legfőbb zsidó imádság: Smá Jiszraél; Halljad Izrael…

Hölgyeim és Uraim, a kiállítást ezzel a jövőbe vetett hittel nyitom meg; meg azzal az ezekre az itt látható képekre vonatkozó létező valósággal: amíg nem hallhatjuk, addig legalább lássuk…