Kedves hölgyeim és uraim,

Amikor elõször találkoztam Zoltai Bea képeivel néhány Michaux sor jutott eszembe, mely lehet, hogy az elsõ pillanatban provokatívnak tûnik:

Az elsõ benyomás rémületes és kétségbeejtõ. Elõször eltûnik a láthatár – állapítja meg Michaux az Andok magasföldjeit járva, a különös látvány alapján.

Eltûnik a láthatár. Eltûnik az egyik meghatározó koordináta amelynek segítségével a szem és az agy el képes rendezni a külsõ világot. A világ megszokott modellálása elbizonytalanodik.

Valami hasonló történik Zoltai Bea néhány képén. A Quattrocento egyik jeles mesterének, Uccellonak csataképeit felhasználva rendezõ formákat tüntet el. Eltûnik a környezet, eltûnnek a condottierik, eltûnik Niccolo da  Tolentino a firenzei csapatok élérõl, és eltûnnek a lovak – csupán a lószerszámok maradnak, néhány fémes tárgy lebeg egy hatalmas fehér mezõben, zenei ihletésû, roppant méretû kottaként.

Zoltai Bea a non figuralitás autonóm vizuális értékeire bukkan  a leképzõ figuralitás dinamikusan hódító és eszközeiben terebélyesedõ századában. Velünk együtt lép át egy határon, amirõl ma már egyre jobban tudjuk tulajdonképpen nincs is.

A felhõk sincsenek nálunk magasabban – folytatja az idézett verset Michaux.

Amikor a felhõk lábaink alá kerülnek úgy tûnik valami határon léptünk keresztül, a fent és a lent átcsúszik egymásba, ami tûnékeny, elérhetetlen és megfoghatatlan égi jelenség volt abban lépkedünk, és részévé válik a mindennapi életnek.

Így fedezzük fel, újra és újra hogyan válik részévé az autonóm vizuális érték olyan képeknek is, amelyek a külsõ és felületes szemlélõ számára merõben más igényûek.

Az átélt felfedezés, mely újra értékelésre késztet rokona az innovációnak- de több is lehet egy emberi mozzanattal, ha sugárzó erõvel bír: átélésre késztet, és újabb életet kelt.

Nõként magától értetõdõ természetességgel éli meg a nagy misztériumot.

Egy nõnél az életet adás, a lét alapvetõ élménye egyben.

Olyan valóság, mely tovább élõ független életet szülhet: gyermeket. Zoltai Beánál a határok itt is elmosódnak az alkotás, a meghatározó élmények és a mindennapok között. A gyermek születése és az alkotás, a képek születése áthatják egymást. A születés-keletkezés képi élményként jelentkezik. Forrásként. Egyszerû formákban valósul meg mindez: a tojás, a burok tér vissza sejtetõ, szürke képein ismételten. Zoltai Bea ezekben a képekben láthatár nélküli világba száll alá. Vagy emelkedik? De hát meghatározó része a szellemi életnek a gravitáció?

Visszatérve az indító Michaux idézetre természetesen Zoltai Bea képeiben nincsen semmi rémületes és kétségbeejtõ – de valami alapvetõen lényegeset érez a káosz szélén.

A látóhatár ebben a világban nem meghatározó. Az út folytatódik ott is ahol most a horizontot sejtjük.

Ez érzékenység követeli meg Beától, hogy a világot önmaga számára újra és újra modelezze.

Kedves hölgyeim és uraim, a kiállítást megnyitom.