Zoltai Bea odakintrõl való.

Odakint sok mindent kapott, szerzett, lesett, magába szívott és tanult, ösztönösen, tudatosan és szisztematikusan. Szinte minden fontosat, mindent, ami az õ mesterségének mûveléséhez elengedhetetlen szükséges; kellõ szemet, kezet, szívet...

Már középiskolás korában festõnek készült, amit egy kis ideig történelem tanára lévén, tapasztalhattam is.

Gyémánt László Óbudai Festõiskolájában képezte magát, majd a fõiskolán Nagy Gábor osztályába került.

Bár lassan másfél évtizede folyamatosan szerepel egyéni és csoportos kiállításokon is, az ezredforduló környékén visszavonult kicsit. Kicsit bevonult. Bevonult a benn-életbe, a biztonságba, nyugalomba, harmóniába.

Mindenkinek megvan a saját útja, amelyet neki magának kell megtalálnia. Õneki — úgy látszik — egy kicsit be kellett vonulnia. Hogy lehessen honnan útra kelnie. Hogy legyen, ahonnan elindult õ a saját útján.

Elsõ lépésként, elõzõ kiállításán megnézte: hány óra van. Mennyi ideje van. Mennyi az idõ. Mi az az idõ? Megleste az idõt.

Elõzõ önálló kiállításán Paolo Uccello három nevezetes képét dolgozta át, föl, meg; lehántotta azokról a valóságban is lepergõ festékrétegeket, s csak az aranyozást hagyta. Az eredetikkel megegyezõ méretben újrafestette az aranyozást tehát, a festék hiányával, a hiánnyal teremtve újjá hatszáz évvel idõsebb kolléga képeinek egyik legjellemzõbb vonását, a tér, a táv, a mélység  érzékeltetését.

A tér kiesett a képekbõl, csak az idõ maradt meg.

Bea megvizitálta az idõt.

És most ugyanezt teszi a térrel.

Elébb megnézte: Mi mikor van, Most megnézi: mi hol van.

Õ még egy kicsit odabenn van. De kinéz. Megnézi, mi van odakinn. És mivel festõ, le is festi, amit lát. Õ festve néz.

Hol kitár egy ablakot, hol általmereng egy lenge függönyön, hol kiles egy postaláda résén. Az egészet most nem látja-ábrázolja-festi. Azt bentrõl nem lehet, Onnan mindig csak egy-egy részlet, darabka, csík, kocka látható. Amely éppen a réssel, a kerettel lesz egész.

Bea benn van, békében, biztonságban, de kifele néz. Nem azt festi, ami odabenn van, hisz az evidens, az van. Az az érdekes, ami odakinn van. Ami nincs. De azért ki nem megy. Kinéz. Kiles. Kikukucskál. Kifest. Bea egy kifestõ.

Gyakran nem is látjuk pontosan, mi van odakünn, sejtjük inkább; fák, virágok, erdõk. Nem tûnik félelmetesnek semmi. Inkább sejtelmesnek. De ki tudja, mi van odakinn. Itt benn biztosan jó. És valamit látunk innen is. Egy darabkát. És abból el tudjuk képzelni, milyen lehet az egész. Talán el tudjuk képzelni. Ki tudja? Lehet, hogy az a fa, melynek a törzsét látjuk, nem folytatódik? Hiányzik a lombkoronája. Kettétörött, villám csapott belé. Ki tudja? Ki tudja: hátha lépcsõ van a küszöb mögött. És orra bukunk. Vagy lépcsõ sincsen. De emeleten vagyunk, jó magason. És kilépünk, és pofára esünk nagyon. Ki tudja. Lehet, hogy az erdõ, amelynek most csak egy fadarabkáját látjuk, az az erdõ egy feneketlen erdõ. És eltévedünk benne. És elveszünk. Lehet. De nem biztos. Lehet, hogy egy kies liget az.

Meglátjuk.

Elõbb-utóbb úgyis kimegyünk.