A pápai zsinagóga 1846-os avatását követően Magyarország harmadik legnagyobb imaháza volt. Az eltelt több mint másfél század óta a dunántúli zsidóság egyik közösségi-vallási központja volt, de működött bútorraktárként, pusztulásával mostanság passzív elszenvedője az érdektelenségnek és a tehetetlenségnek. Zoltai Bea egy véletlen folytán talált rá a romos épületre, és a személyes élmény hatására kezdett el művészi szempontból is foglalkozni a szakrális térrel. Az épület neoreneszánsz homlokzata nem kerül témái közé. Talán maga a „lepusztult reneszánsz” kifejezésben rejlő önellentmondás késztette arra, hogy a belső térre szűkítse figyelmét.

Először körbe nézve a kiállításban, egyfajta személyes impressziót látunk. Mintha a művész a templombelsővel a mi világunk napszakjait, változásait, hangulatait dokumentálná. Kissé lecsendesülve, elmélyedve a látványban, ez az impressziónk eltűnik. Ezt követően nem a kompozíciók alapját adó részlet gazdag látvány és a finom rajzosság lesz fontos. Már nem lesz érdekes önmagukban a belső terek csendesebb, vagy éppen kontrasztosabb hangulata. Néhány helyen a matt felületekbe akvatinta finomságú felületeket hoz létre. De a technikai megoldásokon túl maga a tér üressége és a mögötte érezhető jelenlét tölti be a kompozíciót. Erre erősít rá maga a művész azzal, hogy néhol a puszta kezével is alakítja a képet, nem fél ilyen módon tanúbizonyságot tenni saját jelenlétéről.

A művész jelenléte és a múlt találkozása. Mintha negatívból pozitívba átúszó emlékkép montázsfolyamatát látnánk. Egyfajta transzparens idő nyomait láthatjuk a színmezőkben, vagy éppen a fénnyel teli rózsaablakokban. Zoltai Bea nem enteriőrt fest, hanem konkrét kérdéseket vet fel.

Milyen lehetett a jelenlét az avatáskor? Milyen volt maga a templom, milyen volt a közösség? Milyenek lehettek volna? És végül milyenek a saját korunkban?

Ezek a kérdések válaszokat várnak tőlünk. A falakon látható időrétegek segíthetnek e válaszok megtalálásában: ilyen kérdésre felel a „Köreim” című kettős kép is, amelynek síkszerű dekorativitása mögött a rózsaablakok szövedékéből emlékképek nyílnak ki, amelyre csak ráerősít az arany színnel felfestett héber betűk sora. A csendéletek az ünnepi készülődés harmóniáját idézik fel. A képek hatására személyes történetek, emlékek elevenednek meg. A jelenlétet erősíti az egyszerű képbeállítás is: a tágas templombelső után a közelebbi személyesebb élményekre fókuszálhatunk.

Így válik a szakrális tér a történelem rétegeinek lenyomatává, egy közösség eleven jelenlétéről ill. annak hiányáról tanúskodó művé. Minderről Zoltai Bea a kiállítás katalógusában így vall:

„A festmények többsége a mai állapotot jeleníti meg. Három kép viszont a várakozással teli ürességet idézi fel, amikor még használta a mindennapjaiban az épületet a zsinagógát létrehozó közösség. Kétféle üresség – kétféle csend. Hogyan lehet megjeleníteni az ürességet? Hányféle üresség van egyáltalán?” A kérdések felvetését mi magunk is folytathatjuk. Mit is mond rólunk ez az üresség, az ünnepi jelenlét? A zsinagóga pusztulása? A templom és reneszánsza, a lepusztult neoreneszánsz homlokzat? A transzparens rétegekben rátalálhatunk saját jelenlétünkre. És éppen ezért nem feltétlenül kell e festményeket Pápán, in situ kiállítani, hanem Budapesten, hogy a konkrét terektől kissé távolodva tudjunk önmagunkhoz közelebb kerülni.

Herpai András