A kifestõ

Ha van rá idõm, elgondolkozom néha, mi kell a sikerhez. Nem a hosszú távúhoz, ami csak az ember halála után jön, vagy gyakrabban marad el, és ami nem is nevezhetõ már e szóval, hisz a siker lényege,hogy a sikeres ember megéri azt, és élvezi annak jótékony konzekvenciáit. Úgy gondolom, ehhez a sikerhez ritkán elég a tehetség, kikupáltság, szorgalom csupán. Általában kell még egyéb is. Kell hozzá, amit sokáig nem akartam hinni, marketing, bizony. Kinek elég ebbõl húsz százalék, van aki nyolcvannal dolgozik. Ötlet sem árt, valami jó, például mindig állva zongorázni, csak a cipõnk orrát festeni stb. De az egyszeri és pláne a dologtól magától, külsõdleges ötletnél mélyebb feltétel az, amit végigcsinálásnak nevezhetnénk talán. Hogy valaki valamit elkezd, és azt végigcsinálja. Elkezd valamit, fölépíti azt, bevégzi. Pontot tesz a végére. Valaki végig fotóz egy falut vagy egy embert nyolcvan évet át. Valaki évtizedes munkálkodással végigír egy históriát. Mindegy.

A lényeg a végigcsinálás, hogy konzekvens,hogy eltéríthetetlen legyen az ember.

Legutóbb e dolgokon egy tárlat képeit nézegetve méláztam el.

Életem egy korai szakaszában pedagógusként kerestem a kenyeremet, mely akkor se volt valami nagy, viszont jó ízû volt, friss és ártatlanul fehér, legalábbis ma már így él emlékezetemben.

Azóta több, mint húsz év telt el.

Van tanítványom, akit nem láttam azóta, van, akit igen, akinek arcát elmosta az idõ, és van, akire élesen emlékszem ma is.

Van, akivel jóban maradtam, van akivel jóba lettem, és van... sok minden van, minden van.

Az elébb említett tárlat képeit egykori tanítványom festette, Zoltai Bea.

Valamennyi egy kinti világot ábrázol odabentrõl. Bea kikukucskálva fest.

Hol kitár egy ablakot, hol általmereng egy függönyön, hol kiles egy postaláda résén. Az egészet nem látja- ábrázolja- festi. Azt bentrõl nem lehet. Csak egy-egy részlet, darabka, csík, kocka látható. Amely éppen a réssel, a kerettel lesz egész.

Bea benn van, békében, biztonságban, de kifelé néz. Nem azt festi ami odabenn van, hisz az evidens, az van. Az az érdekes, ami odakinn van. Ami nincs. De azért ki nem megy. Kinéz. Kiles. Kikukucskál. Kifest. Bea egy kifestõ.

Gyakran nem is látható pontosan, mi van odakünn, sejtjük inkább; fák, virágok, erdõk. Nem tûnik félelmetesnek semmi. Semmi se harsány, nincsenek narancsszínek, nincsenek vörösek. Sejtelmes minden. Nincsen ember sem odakinn. Vagyis hát, ki tudja. Lehet, hogy csak nem látszik az ember. Mert nem látjuk az egészet. Ki tudja, mi van odakinn? Itt benn biztosan jó. És valamit látunk innen is. Egy darabkát. És abból el tudjuk képzelni, milyen lehet az egész. Talán el tudjuk képzelni. Ki tudja? Lehet, hogy az a fa, melynek a törzsét látjuk, nem folytatódik? Hiányzik a lombkoronája. Kettétörött, villám csapott belé. Ki tudja? Ki tudja: hátha lépcsõ van a küszöb mögött. És orra bukunk. Vagy lépcsõ sincsen. De emeleten vagyunk, jó magason. És kilépünk,és pofára esünk nagyon. Ki tudja. Lehet, hogy az erdõ, amelynek most csak egy fadarabkáját látjuk, az az erdõ egy feneketlen erdõ. És eltévedünk benne. És elveszünk. Lehet. De nem lehet biztos. Lehet, hogy egy kies liget az.

Amit látunk, az  mindenesetre szép és érdekes.

Egy benti ember szép és érdekes világa. De azért... Hol az ember? A másik?

Csak ki kéne menni, gondoltam kicsit neki is mérgesedve. Ki kéne menni, Bea!

De akkor eszembe jutott egy ábrándos szemû szép kislány egy negyedik D-bõl, aki az ablak felõli padsorban ült,és folyton az ablakon nézett ki az órán. Iskolánk szép helyen volt, a Rózsadombon, ablakaiból még állami elhanyagoltságban is gyönyörû kertre, lombokra, a szemközti Sváb-hegy lilás lankáira, tágas égre esett a látás, szó se róla. De azért csak bosszantotta az embert, hogy lehetett szó bármirõl, váci csatáról, vesztfáliai békérõl, bécsi kongresszusról, Bea – mert õ volt e kislány – csak a kies budai tájban merült el. Mondtam neki, Bea, ha annyira érdekel, mi van odakinn, menjél ki nyugodtan. Mire õ azt mondta mindig angyali mosollyal: "Nem, tanár úr, én bentrõl szeretek kinézni, csakis bentrõl?. Nem tudtam, mit csinálni, jó gyerek volt, a leckét megtanulta mindig, tudtam azt is, hogy történész nemigen lesz belõle, se jogász vagy más ilyes; már akkor is festett, Gyémánt László szabadiskolájába járt, örültem, hogy valamit komolyan csinál, és reméltem, hogy eléri majd, amire vágyik.

Ráhagytam akkor, Bea ilyen: kinézõ.

És most rádöbbentem: ilyen is maradt: kinézõ.

Sok minden történt vele közben: sok mindent szerzett, kapott, tanult, szívott magába, elvégezte a fõiskolát, volt számos kiállítása már, egyéni, közös, megtanult minden fontosat, mindent, ami az õ mesterségének mûvelésének elengedhetetlenül szükséges; kellõ szemet, kezet, szívet, családja is lett, szép az is, elvett persze idõt, erõt sokat, de hát ez másképp nem lehetõ.

Sok minden változott, csak egyvalami nem: a kinézés.

Zoltai Bea ma is kinéz.

És akkor rájöttem, hogy itt nem csupán szép festményekkel állok szemben éppen, hanem egy végigcsinálással is.

Meg is nyugodtam azonnal. Van tehetség, van munka, van végigcsinálás – már csak egy kis marketing kellene a sikerhez. Kezdetnek tán megteszi ez a cikkecske is.

Bächer Iván - Népszabadság, dátum?